A teljes önéletrajz a http://budahazy.org/hu/eletem címen található.

1969. június 3-án egy szép nyári délutánon láttam meg a napvilágot Budapesten a VII. kerületi Péterfy Sándor utcai kórház szülészeti osztályán. Most jól hangzana azt írni, hogy valami „égi jel volt látható azidőtájt”, de az egyetlen „égi jel” akkoriban az amerikaiak Holdra szállása volt. (Vannak, akik kétségbe vonják a megtörténtét. Az mondjuk tényleg érdekes, hogy míg az ember minden elért tudományos eredményt újra és újra megismétel, sőt túlszárnyal, addig a Holdra az Apolló program óta nem akart senki leszállni. Persze nem vagyok a téma szakértője.) No, de térjünk vissza a Földre. Világrajövetelem idején szüleim Budafokon, egy Leányka utcai öreg házban lévő lakásban laktak apai nagymamámmal. Itt, a budafoki református templomban volt a keresztelőm is, apám vallása szerint.

A fiatal házasok bútorainak nem kis részét – mivel bútort venni nem nagyon volt pénzük – apám saját kezűleg csinálta. Szülőházam már nem áll, pár hónapos koromban lebontásra ítélték (lakótelep lett a helyén), és minket a XI. kerületbe, Kelenföldre, egy újonnan épült lakótelepre költöztettek, innentől harminc éves koromig itt is éltem. Lakott egy-két ma „híres” ember ezen a lakótelepen. Pl. egy Molnár Balázs nevű – egyébként óvodás társam -, akire csak úgy emlékszem, hogy mindig focizott, az óvódában is, a játszótéren is. Később Toroczkai Laci kollégájaként a Vasárnapi Újságánál dolgozott a Magyar Rádióban – én is így találkoztam vele újra -, és azóta is „sokat hallani róla”. De itt lakott a jégkorongozó Kangyal Balázs is. Ha jól emlékszem ő volt az, akibe kisgyerek korában az egyik emeleti lakásból vadászpuskával belelőtt egy vadbarom, mert a füvön játszott (!). (Tuti valami komcsi volt, ki másnak lehetett abban az időben fegyvere.) Csak a szerencsén múlott, hogy nem lett belőle tragédia. Abban az időben számos olyan vidékről felköltözött ember élt az ilyen lakótelepeken, aki a házak közt elterülő játszóterek bizonyos részeit a saját karrierjeként értelmezte, és üldözte a gyerekeket, mert a füvön játszottak vagy a labdájuk berepül a virágos kertjükbe (mert ilyeneket is lekerítettek maguknak). Ezekkel az egyénekkel jómagam is mindig harcban álltam. Aztán egy időben itt élt a színész Dózsa László, az ő fiára is mint foci szerető gyerekre emlékszem. A lakótelepi életről manapság sok rosszat mondanak, és – bár szép emlékeket őrzök ottani gyermek éveimről – nem vágyok oda vissza én sem. Mára megváltozott a lakosság összetétele (nem jó irányban), és különben is állandóan cserélődnek a lakók, igazi közösség nem tud már kialakulni. De akkoriban ez még nem így volt. Akkoriban az élet minden területén nagyobb volt még az állandóság, az emberek nem cserélgették sem a munkahelyüket (nem voltak rákényszerülve), sem a lakóhelyüket, így a közösségek is jobban ki tudtak alakulni. És bizony ez nem volt rossz. Szóval elsőszülött gyerekként - mint az sokszor lenni szokott -, engem is körülrajongtak, így aztán két év múlva, húgom megérkezését eleinte elég sértődötten fogadtam. Főleg, hogy folyton bömbölt, s közös szobában lévén nem tudtam tőle este aludni. Idővel aztán persze megbarátkoztunk, és beállt a jól ismert „szeretjük egymást, de néha ütjük egymást” viszony.

Én elmondhatom, hogy a szüleim nem törekedtek karrier építésre. Apám talán azért, mert alapvetően szemben állt a rendszerrel, a szocializmust értelmetlennek tartotta, és nem kívánt az építésében a szükségesnél jobban részt venni. Anyám pedig egyszerűen nem is vágyott rá. Ő már kislány korában elhatározta, hogy az anyaságnak szenteli majd az életét, és ehhez az elvéhez bizonyíthatom, hogy hű maradt. Ennek szellemében – az akkoriban bevezetett GYES-t maximálisan kihasználva – öt évig maradt otthon velünk. Ezekben az években a nyarakat Balatonszabadiban töltöttük apai nagynénéméknél. A férje családjának sikerült – még a háború előttről való – nyaralójukat megtartaniuk, úgyhogy ez amolyan családi nyári gyülekezőhely volt. Akkoriban még a Balaton déli partja nem volt kikövezve, és homokos tóparton játszottunk gyerekként. Nagyon boldog évek voltak. Aztán anyámnak sajnos vissza kellett mennie dolgozni, így húgommal óvodások lettünk. Lehet, hogy azért, mert csak öt évesen – mindössze egy évre, nagycsoportba – írattak be, de rettenetesen utáltam az óvódát. Csak az az emlékem róla, hogy mindig várom, mikor megyek már haza. Ráadásul vagy négy villamos megállóval odébb volt, ami abban az időben hatalmas távolságnak tűnt számomra, így teljesen elszakítva éreztem magam az otthonomtól. A Bikszádi u. 11-15. szám alatt lévő Általános Iskola ahova beírattak, szerencsére már csak egy megállóra volt, úgyhogy oda már gyalog jártunk. Az 1. b. osztályba kerültem. Ez a „b” osztályosság aztán egész életemen át elkísért. Akkoriban az alacsonyabb, vékony alkatú gyerekek közé tartoztam, de mindjárt az első időkben az egyébként a szomszédos lépcsőházban lakó – az osztályban legjobban verekdő – fiú lett a jóbarátom, úgyhogy a beilleszkedéssel így nem volt gondom. A 3254-es számú Váci Mihály úttörő csapatról – ez volt az iskolánk neve – nem sokat lehet mondani. Átlagos lakótelepi iskolaként működött a ’70-es években egy szocreál épületben. Egyetlen különlegessége a sport osztály volt, minden évfolyamban az „a” osztály. Abban az időben még születtek a magyar gyerekek, az évfolyamon öt osztály indult, darabonként harmincegynéhány fővel. (Az iskola, mint kifejezett sport iskola, ma is működik, sőt hírnevet is szerzett magának, köszönhetően egy én korombeli nemzeti érzelmű új igazgatónak, akit egyébként még a ’90-es évekből, az akkori XI. kerületi MDF-ből ismerek.) Mit szépítsem, nem voltam egy eminens diák. A tanulás nem okozott túl nagy nehézséget, de nem is töltöttem vele túl sok időt. Így aztán a 3,6 és a 4,0 között mozgott a bizonyítványom stabilan. Nagyobb szorgalmat sikerült felmutatnom az intők gyűjtögetésében. Diplomatikusan fogalmazva „élénk kisfiú” voltam. Nagy volt a szám is, már akkor szétvetett az igazságérzet, került is belőle a tanárokkal elég bajom.

Az iskolában volt, ami volt, de az igazi ÉLET az iskolán kívül zajlott. A lakótelepi létnek megvolt az az előnye, hogy az ember kilép a kapun, és a játszótéren máris egy sereg vele egykorú (s akkor még szinte kizárólag magyar) gyerek közt találta magát. Így aztán repült az idő, kalandban nem volt hiány. Napközibe nem sokáig jártam, s bár a szüleim délutánig dolgoztak, a nagymama otthon volt, ezért már egész korán „kulcsos gyerek” lettem, aki önállóan jön-megy az iskolába, edzésre. A mi korosztályunk gyerekként – hál’ Istennek – még nem bírt számítógéppel, videojátékkal, és mese csatornák sem voltak, úgyhogy mi inkább kikivánkoztunk a lakásból. Mivel Kelenföld Budapest külterületéhez tartozik, tele volt a környék izgalmas helyekkel. Falusias városrészek, bontásra ítélt lakatlan régi házak, építkezések, erdő foltok, tavacskák, patakok, mezők, Duna part, szóval volt minden. Barátaimmal biciklire pattanva tavasztól őszig nagy területeket barangoltunk be. Száguldoztunk a szomszédos Kelenvölgy meredek utcáin vagy a világháborús bombatölcsérekkel szaggatott Duna parti réteken. Naphosszat vadásztunk a gyíkokra a vasúti töltés oldalában vagy a pettyes gőtékre a töltés melletti egykori kubik gödrökben kialakult tavacskákban. De volt, hogy bújkáltunk a romos házakban vagy az épülő lakótelepen. Hétvégeken édesapám gyakran vitt el minket kirándulni a budai hegyekbe vagy télen szánkózni a Tabánba vagy a Normafához. Egyszer egy ilyen téli családi kirándulás alkalmával elvesztettük valahogy anyut. Órák óta bolyongtunk a havas erdőkben, mezőkön, már majdnem ránk esteledett. A húgomat – szokás szerint – apunak kellett cipelni, míg én átérezve a drámai helyzetet, megszeppenve szótlanul poroszkáltam mellette. Egyszer csak a szürkületben egy domboldalon végre összefutottunk anyuval. Kimondhatatlan öröm volt, sose felejtem el.

Abban az időben a különböző állami munkáltatók – és ugye szinte csak ilyenek voltak – működtettek olyan üdülőket, ahová a dolgozók befizethettek egy nyaralásra, meg sporttelepeket, amiket használhattak. (Nem tudom ma vannak-e még ilyenek?) S egyébként is az egész tömegsport szervezettebb volt, mint ma. Apám Duna parti gyerekként nőtt fel, a víz szeretetét nekünk is átadta. Rendszeresen mentünk dunai evezős túrákra kenuval, kajakkal apám munkahelyének Római parti csónakházából indulva. Így már gyerekként megtanultam evezni. Nagyobb koromban aztán más folyókon is megfordultam. Tisza, Bodrog, Rába, Sajó, hihetetlen szép és vadregényes tájakra, eldugott falvakba lehet eljutni egy-egy ilyen túrán. S bár én nem voltam sport osztályos - a húgom az volt -, valamit sportolnom akkor is mindig kellett. (Ezt a helyes szemléletet saját gyermekeimnél is tartom, nem kell élsportolóvá válni, de sportolni minden gyerekeknek kell.) Általános iskolásként többféle sportot is kipróbáltam. Korcsolyáztam, teniszeztem, vitorláztam. Utóbbit a VVSI-ben (Velencei Tavi Vízi Sport Iskola), így kerültem először közel a Velencei tóhoz. Ebben a sportban volt szerencsém testközelből megismerkedni a természet erejével. Nem egyszer kerülgetett a halálfélelem, amikor 10-11 évesen óriási viharokban kivittek minket versenyre. Egy rendkívül kemény edzőnk volt, nem kímélt minket sem a nyílt vizen, sem a tornateremben, sem az uszodában. Mégis utólag jó érzéssel gondolok vissza rá, mint olyanra, aki embert faragott belőlünk. Én pl. előtte – apám hiába nyüstölt – nem voltam hajlandó 15-20 méternél többet úszni, ennyi után mindig leálltam. Nos, ez az edző az uszodában már az első alkalommal felismerte, hogy tudnék én úszni, csak nem akarok. Kicsit csiszolgatott a tempózásomon a gyerek medencében, aztán leúszatott velem 100 métert a mélyvízben. Igaz, hogy taknyom-nyálam-könnyem egybefolyt utána, és sírva panaszoltam apámnak, hogy „ez az állat meg akart ölni”, de onnantól úgy úsztam, mint a hal.

Még egy dolog van, ami a vízközelben már kisgyerek fejjel „megfertőzött”, a horgászat. Mivel már kis korunktól kötődtünk a Balatonhoz, ezért szüleim munkahelyükön mindig balatoni üdülésre fizettek be. Persze továbbra is megfordultunk a rokonoknál Szabadiban, de olyan is volt, hogy egyszerűen csak sátoroztunk valamelyik parti kempingben. Úgyhogy horgászkalandjaim is a Balatonon kezdődtek. Az első nagy balinomat olyan hét évesen akasztottam egy hűvös nyári reggelen. Fárasztás helyett csak lelkesen húztam kifelé. Mikor a hal a parti hullámtörő kövek közé ért, csapott egy nagyot a farkával, és leakadt. Édesapám azonnal felmérte, hogy ha ez a hal most elúszik, én bömbölni fogok a csalódottságtól, úgyhogy ruhástól beugorva a kövek közé a vízbe, még éppen elkapta kézzel a jószágot. Ilyen apa volt! Tíz éves koromtól lett egy nagyon jó barátom. (Mai napig tartjuk a kapcsolatot, bár ma már ritkábban találkozunk.) Nekik Gárdonyban volt nyaralójuk, úgyhogy vele rengeteget horgásztam a Velencei tavon. Tizenhárom évesen nyáron beköltöztünk ketten egy sátorral néhány napra a VVSI Sukoró alatt lévő evezős pályája menti nádasba (ma már inkább bozótos ez a terület, ide akartak kaszinó várost építeni az izraeliek), és a pályán horgászva annyi dévér keszeget fogtunk, hogy az egész gárdonyi szomszédság azt ette. Egyszer meg e pálya mellől indulva, egy ócska ladikkal áteveztünk a nádi útvesztőkkel teli tavon Gárdonyba. Menet közben aztán kiderült, hogy a csónak ereszt, ezért felváltva eveztünk, meg mertük a vizet, ráadásul egy kicsit el is keveredtünk a nádrengetegben, úgyhogy kalandosra sikerült, de azért végül átértünk. A Velencei tó aztán gimnazista koromban is mindig kéznél volt, ha horgászni támadt kedvünk. 14 Ft-ba került egy diák jegy a vonatra, sötétben indultunk, a napfelkelte már a parton ért. Keszeg, ponty, angolna, ez volt a választék többnyire. Szóval a gyermek évek igazán boldogan teltek.

Az első megrázkódtatás – leszámítva nagypapám kisgyermek koromban történt halálát – kiskamaszként ért. Szüleim házassága tizenhét év után megromlott. De, hogy ne legyen kevés a csapás, édesanyám 120-as skodánkkal közlekedési balesetet okozott (figyelmetlen volt, talán épp az otthoni viták miatt), amiért kilenc hónap letöltendő fogház büntetésre ítélték, és bekerült a Tököli Bv. intézetbe. Sokkolóan hatott rám érzelmileg a családi idill eme egycsapásra való megszünése, ráadásul nagyon kötődtem anyámhoz, és bár apám becsülettel nevelt minket egyedül is ez alatt az idő alatt, nem tudta anyámat számomra pótolni. Mindezek tetejébe éppen 8. osztályos voltam, amikor ugye számítanak az osztályzatok a továbbtanulás miatt, úgyhogy erre is oda kellett valamelyest figyelnem. Szóval nagyon összejöttek a dolgok, magányosnak éreztem magam, s sokat keményedtem abban az időben lelkileg. Aztán valahogy ezen az időszakon is túljutottunk. Anyámat hét hónap után kiengedték, de a házasságon már nem lehetett segíteni, és a szüleim elváltak. Mi anyuval maradtunk (és a nagymamámmal), apu elköltözött, és új családot alapított. Az élet ment tovább, és lassan megszoktuk ezt az új élethelyzetet. Szerencsére a szüleim a válás után is kulturált viszonyt tartottak, bármikor találkozhattam apámmal, és második házasságából született két fiával is jó testvéri kapcsolat alakult ki közöttünk.

Minden nehézség ellenére azért csak sikerült bejutnom a Budai Nagy Antal Gimnáziumba, ami Budafokon a Leányka utcánál található, pont azon a környéken, ahol születésemkor laktunk. Itt is négy évig „b” osztályos voltam. Nyolcadik osztályban folyton azzal ijesztgettek a tanárok, hogy a gimnázium az általános iskolához képest ég és föld, és mennyivel többet kell majd ott tanulnunk. Hát én ebből semmit nem vettem észre. Ugyanazzal a hozzáállással kb. ugyanazt az eredményt lehetett hozni. Engem a szüleim soha nem jutalmaztak a jó jegyekért vagy büntettek a rosszakért, de gyerekkoromtól mindig elvárás volt, hogy legalább egy diploma megszerzéséig tanuljak. Biztos ezért, de ezt én is valahogy természetesnek éreztem. Gyerekként rajzfilm tervező akartam lenni (minden füzetemet – egész az egyetemig – kidekoráltam rajzokkal), aztán egy időben régész, végül gimnázium utolsó éveiben már tudtam, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemre fogok menni. Mindig szerettem a matematikát, mert azt nem kell tanulni, csak meg kell érteni. De trehány voltam, folyton máshol járt az eszem, és hiába értettem az összefüggéseket, gyakran ejtettem figyelmetlenségi hibákat. Azt nem mondhatom el, hogy iskoláknak vagy tanároknak olyan sokat köszönhetnék, úgy érzem a legtöbb dolgot életem során a magam erejéből értem el. De egy matematika tanárnő azért mégis csak van, akinek hálás lehetek. Csányi Ildikónak hívják (még ma is a Budaiban tanít), ő volt, aki a gimnázium harmadik-negyedik évében következetes alapossággal kinevelte belőlem a figyelmetlenséget, és felkészített az egyetemi felvételire. A mai napig jó érzéssel gondolok rá. (Nem úgy, mint az azóta a Lauderben – hol máshol – tanító volt igazgatóhelyettesre.) Isten áldása legyen a munkáján. Közben azért a többi pontszerző tantárgyból is sikerült hoznom a szükséges eredményeket, így esélyes voltam a továbbtanulásra.

Ahogy az általános iskolai évekre, úgy a gimnáziumi évekre is igaz volt, hogy az ÉLET számomra az iskolán kívül zajlott. Hat-hét évesen én is átestem az akkoriban kötelező ABBA, Boney’M, majd később a Hungária korszakokon. Tizenkettő körül viszont már elkezdtem növeszteni a hajam, beszűkíttettem a nadrágom (úgy, hogy alig bírtam felvenni), rock zenét hallgattam, és tizennégy évesen már kint voltam a május 1-i tabáni rock fesztiválon. Zenei érdeklődésem innentől az egyre keményebb rock irányába fordult. Lehet, hogy a lakótelepi életforma hozta, de már gyerekkoromtól fogva bandázós típus voltam. Az első igazán magaménak érzett bandám – ahol már nem a nagyobbakhoz csapódtunk kisebbekként, hanem már az énkorombeliek voltunk döntően, s így volt szavam – tizennégy éves koromban verődött össze. Órákat ültünk hétköznap délutánonként a téren a padon, rágtuk a szotyit, nyomtuk a dumát, hétvégeken együtt jártunk koncertre (néhányan együtt horgásztunk is). Tizenöt-tizenhat évesen ott hánykolódtunk Pokolgép koncerten a tömeg színpad közeli soraiban. Ez a ’80-as évek művházas rock bulijainak időszaka volt. És szerencsére még volt lehetőségem a Budai Ifjúsági Park bezárása előtt egy utolsó nagy Beatrice koncerten is részt venni. Aztán jöttek az egyre „zúzósabb” metál zenék, és mivel közben gitározni is elkezdtem, nem volt ritka, hogy „torzított zakatolástól” visszhangzott miattam a lakótelep. Ennek a szubkultúrának persze meg voltak a külső stílusjegyei is: hosszú haj, bőrdzseki, rajta farmer mellény, azon valami rajz meg zenekar név, farmer vagy bőr nadrág, „veszkó” (western) csizma vasalt sarokkal. Na ezek miatt, főleg a szemembe lógó hosszú haj okán sokat hadakoztam gimnáziumi tanáraimmal.

Ami nem volt igaz az általános iskola és a gimnázium, az igaz volt a gimnázium és az egyetem viszonylatában. Ég és föld. Tizennyolc évesen egy jó eredményű érettségivel a zsebemben, felvéve a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki kara – jól hangzó – matematikus mérnök szakára, bevallom, egy kicsit el voltam telve magamtól. Azt gondoltam, elmondhatom, hogy úgy nagyjából tudom a világ dolgait. Aztán az egyetemen egy fél év alatt leadtak annyi anyagot matematikából, amennyit addigi egész életemben nem tanultam, és ráébredtem, hogy úgy nagyjából egyáltalán nem tudom még a világ dolgait. A matematikával és a geometriával első évben jól megtizedelték az évfolyamot, szerintem ennek a két tantárgynak volt a feladata a valahogy bejutott, de nem az egyetemre való diákok kirostálása. Szerencsére sikerült felvennem a ritmust, és egy másik tankörbe átmenve, végül áramlástechnikai gépészmérnökként végeztem évismétlés nélkül 1992-ben. A BME-n akkoriban tankörök voltak (nem osztályok), amelyeknek számuk, s nem betűjelük volt. Mi voltunk a „2”-es tankör, ez tulajdonképpen „b”-nek felel meg, ezért mondtam, hogy egész életemben „b”-s voltam. Ezek a tankörök végig – egész diploma időszakig – együtt jártak órákra (mint egy hagyományos osztály). A kredit rendszerrel mára tudtommal ezeket a közösségeket is szétverték. A 2-es tankörben kíváló csapat jött össze. Őszintén mondhatom, mi voltunk az évfolyam legösszetartóbb tanköre – pedig volt vagy tíz. Még mostanság is összejövünk néha, egy sör vagy egy fröccs mellett beszélgetni, és mindenki segít a másiknak, ha szükség van rá és tud. Mikor én az egyetemen végeztem, éppen sorra szűntek meg a szocialista nagyvállalatok, és nem nagyon kapkodtak fiatal mérnökök után, mikor az idősebb, tapasztaltabb kollégák is egyre-másra kerültek utcára. Ezért a diploma megszerzését követően, munkábaállás helyett elmentem egy, a Munkaügyi Központ által szervezett egy éves felsőfokú gazdaságszervezői tanfolyamra, és ebből is megszereztem a képesítést. Végül tulajdonképpen ezzel fejeződtek be tanulmányaim. Tizennyolc évet töltöttem iskolapadban, várt rám a való világ.

Az egyetemen igazán komoly diákélet folyt, amit főleg a kollégisták mozgattak. Az egyetemi klubok világa csak úgy pezsgett. Némelyikbe magam is lejártam, de a társasági életet döntően egy, az iskolától függetlenül szerveződött baráti körben éltem. Már negyedikes gimnazista koromban megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy a „brutál metál” ricsajából kilépve, nyitni kéne a könnyedebb műfajok felé, már csak azért is, mert ott több a lány. Szerencsére régi barátaim is így gondolták, és egy-két év alatt összeverődött egy igen jó hangulatú társaság. Nem is tudom, hogy történt. Talán a különböző bulizós kedvű fiúk és lányok vonzották egymást, és így. Minden esetre soha nem volt nehéz 40-50 embert összerántani egy kis szórakozásra. Végig mulattuk a rendszerváltás környékén Budapesten sorra nyitó – mondjuk úgy, hogy „táncolható rock” zenét játszó – klubokat. Idővel aztán, hogy minden a saját szájunk íze szerint legyen, mi kezdtünk magunknak bulikat szervezni. Ebből az időből ismerem pl. az Irigy Hónaljmirigy együttes tagjait is, akikkel még közismertségüket megelőzően sokat mulattunk együtt. Egyszer, mikor a Rác fürdőt kibéreltük egy farsangi bulira, az est első felében ők szolgáltatták a talpalávalót. Én nem osztom a „sírva vígad a magyar” álláspontot. Egyszerűen nem ezt tapasztaltam. Szerintem ez is azért van hangoztatva, hogy elvegyék a kedvünket. Persze ha gyászolni való van, akkor tudunk gyászolni, volt a történelmünkben alkalmunk megtanulni. De igenis a magyar ember tud mulatni. És ez jól van így, mert ha egy népből kiveszik a virtus, kiveszik az élet is. Szép emlékeket őrzök húszas éveim eme kezdeti duhajabb időszakából, már csak azért is, mert ennek köszönhetően ismerkedtem meg feleségemmel.

Bernivel 1993 őszén jöttünk össze. Látásból ismertük addigra egymást. Néhány alkalommal már szemezgettünk bulikon, de ennél több nem történt. Aznap este is így kezdődött, aztán odamentem, megfogtam a kezét, és elindultunk táncolni. Fél óra múlva túl voltunk az első csókon. Szavakra szinte nem is volt szükségünk, tudtuk mi következik. Néhány hónap múlva engem behívtak katonának. Akkoriban már nagy divat volt kibújni a sorkötelezettség alól, és mivel a hadsereget folyamatosan leépítették, ez nem is volt túl nehéz. De én nem törekedtem erre, azt gondoltam, akármilyen rosszkor jön – mert rosszkor jött, az biztos – ez minden férfinak kötelessége. Kilenc hónapot szolgáltam a Magyar Honvédségben, és mint tartalékos lövegtechnikus hadnagy szereltem le. (Óriási hazaárulásnak tartom a sorállományú katonaság felszámolását. Mára gyakorlatilag az ország védtelen.) Aztán idővel a sok szórakozásból szórakoztatás lett, és ’94 végén Riff-Rööfff Rock Klub néven néhány barátommal saját vendéglátó helyet nyitottunk. Azokban az időkben a klubokban többnyire csak gépzene szólt. Mi voltunk, akik elsőnek rendszeresítettük, hogy a hajnalig tartó, lemezlovas által szolgáltatott bulit, mindig élő koncert előzi meg. Tizenegy évet húztam le a szórakoztató iparban. Árkádia néven működő második klubunk, a rendszeres nemzeti rock koncerteknek köszönhetően, már hazafias körökben is ismert volt. Közben 1997. május 31-én Bernivel összeházasodunk. Ugyanabban a templomban volt az esküvőnk, ahol születésemkor kereszteltek. Délután fél ötkor mondtuk ki az igent, és pontosan két évre rá, 1999. május 31-én, délután fél ötkor született meg első gyermekünk, Botond. Biztos van ennek az egybeesésnek valami jelentősége. Még a szülést megelőzően költöztünk át Kelenföldről a szintén XI. kerületben lévő őrmezei lakótelepen vett első kis közös otthonunkba. Berni kíválóan bírta a várandós időszakot, még két héttel Botondkánk érkezése előtt kirándulni voltunk a Mátrában. Egyébként is szerettünk kirándulni, meg gombát gyűjteni az erdőben, amire még apám tanított gyermekkoromban. Botond fiam, mint első gyerek a családban, ugyanúgy körül lett rajongva, mint annak idején én, így aztán nem csoda, hogy ő is bizalmatlanul fogadta 2001-ben megszülető húgát, Boglárka lányunkat. Drága kis középsőm, ő hasonlít rám a legjobban.

Mindent meg akartam teremteni a családomnak. 2002 tavaszán elkezdtem építkezni Diósdon. Két végén égettem a gyertyát, de az is lehet, hogy négy. Két munkahelyen dolgoztam, rendszeresen mentem éjszakai műszakból nappaliba vagy ki az építkezésre dolgozni. Közben a hazafias közéleti tevékenységbe is belekezdtem. Nem tudom, talán valami égi segítséget kaptam azokban az időkben, hogy bírtam erővel. Az építkezés kemény dolog. Főleg annak, aki sok mindent maga csinál. Csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy ha belevág, legyen körültekintő, és ne hajtsa túl magát. Egy profi építőmunkás beosztja az erejét, tudja, hogy kell úgy lapátolni, betonozni, hogy évtizedeken át is bírja. Én bezzeg hajszoltam magam. Ha dolgoztam, sokat akartam haladni, nagyokat emeltem. Úgy érzem, sikerült e néhány év alatt a derekamat túlerőltetni, sajnos érzem már a következményeit. Bizony nagy érték az egészségünk, és erre sokan csak akkor jövünk rá, ha gond van vele, érdemes rá már előbb odafigyelni. Ezt megfontolva, 2005-ben otthagytam az éjszakázást, a cigaretta füstöt, és végleg kiszálltam a szórakoztató iparból. 2006 augusztusában megszületett Villőke lányom. Szegény még csak három hetes volt, mikor a TV-ostrom utáni bújkálásom kezdődött. Emlékszem, mikor a csetepaté elindult, az járt a fejemben, hogy ebből most ki kell maradjak, mert ha megint bevisznek a rendőrök, akkor kapok otthon. Nem hagyhatom magára a feleségemet még pár napra sem az újszülöttel, miközben ott van pluszba a két nagy is. De az addig soha nem tapasztalt forradalmi hangulat engem is elragadott, és végül nemhogy néhány nap, de néhány hónap távollét lett belőle.

Azt hiszem életemnek eme leírásából már csak egy dolog hiányzik, hazafias szellemi fejlődésem története. Ahogy az írásom elejéből kiderül, apai felmenőimtől szinte génjeimben hoztam a honszeretetet. Már gyerekként hallottam apám szocializmusról alkotott lesújtó véleményét, nekem elmondták otthon, amit az iskolában nem tanítottak. S bár anyám néhány évig volt párttag (70-es 80-as évek fordulója körül), sőt kíváncsiságból még a marxista főiskolát is elvégezte (soha semmilyen előnye, pozíciója ebből nem származott, ugyanolyan egyszerű laboráns volt mindig), ős is elítélte és kritizálta a rendszert. Mindent összevetve mégis úgy gondolom, hogy a hazafiság lelkembe való beoltódását igazából apai nagymamámnak köszönhetem, akivel Kelenföldön egész 30 éves koromig együtt éltem. Nagymamám 1945-ig úri asszonyként élt, ennek megfelelő származással, neveltetéssel, életvitellel. 1906-ban született, és végigélte az egész XX. századot. Mint oly sok régi magyar család tagjairól, róla is el lehet mondani, hogy a kommunizmusban rá mért sorsot méltósággal viselte. Életvidáman töltötte napjait, nem sopánkodott azon, hogy a családi villából egy lakótelepi szobába jutott. Emlékszem, sokszor eljöttek hozzá régi barátnői vendégségbe, én meg gyerekként rendszeresen beültem közéjük kártyázni, meg hallgatni őket, ezek az öreg hölgyek tanítottak meg pl. römizni. Nagymamám fiú párti volt, engem különösen szeretett. Talán azért kötődött hozzám, mert – bár más fiú unokái is voltak – én ott cseperedtem fel mellette. Ha beteg voltam, és nem mentem iskolába, hanem otthon feküdtem, ő naphosszat ott ült az ágyam mellett, és mesélt. Nem meséket, hanem a történelmet mesélte, ahogy ő meg a család megélte. Mesélt az I. világháborúról, kommünről, Trianonról, Horthy korszakról, II. világháborúról, Rákosi rendszerről, ’56-ról. Nem kifejezetten politizált, csak saját személyes élményeit, meg a családtagok, ismerősök történeteit mondta el, de mindben benne volt az a neveltetésből fakadó természetes hazafiság. Pl. a Felvidék visszacsatolása utáni Kassai bevonulást – amin ő maga is részt vett – úgy adta elő, hogy szinte én is átéltem azt a kitörő örömet, amit az emberek akkor éreztek. Most már tudom, hogy bár ott volt bennem a vérrel hozott parázs, de igazából ő indított el az úton. Szép kort élt meg, 94 évesen ment el, de szellemileg még akkor is teljesen friss volt. (Már csak egy nagyszülőm, anyai nagymamám él, korához képest hál’ Istennek jó egészségben. Így az én gyermekeimnek megadatott, hogy egy szerető dédnagymamájuk is legyen.)

Szívesen írnám, hogy „olyan nagy hazafi vagyok, hogy még úttörő sem voltam”, de sajnos felavattak (apám a maga idejében valahogy elsunnyogta). A gimnáziumban aztán már kerültem a KISZ-t, Ifjú Gárdát, építő tábort, minden ilyen szocialista ízű dolgot. Első „politikai tettem” az volt, hogy tizenhat évesen le rohadt kommunistáztam egy rendőrt, amiért jól arcon lettem fújva könnygázzal. S bár taknyom-nyálam egybefolyt, szerencsére el tudtam menekülni, így súlyosabb következménye nem lett. Tizenhét évesen március 15-én a Lánchídról hajigáltuk a Dunába a vörös zászlókat néhány idősebb rockerrel. A híd két végét nemsokára lezáró rohamrendőrök elől – bár éppen hogy csak, de – sikerült néhányunknak elmenekülni (többeket elfogtak akkor). A rendőröknek nyilván akkor is az volt a tévképzetük (mint ahogy az utóbbi években), hogy a „szörnyű rendbontókat” üldözik, a szocializmust csak otthon a négy fal közt kritizálni merő „békés polgárok” meg biztos azt gondolták akkor is, hogy „ez nem a megfelelő módszer”. Már egyetemista voltam, talán ’88-ban lehetett, amikor erdélyi magyarokat segítendő, élelmiszert csempésztünk Romániába. Az egyik barátomnak volt egy Erdélyből átszökött kollégája, aki minden keresetéből Romániában eladható, alapvető árucikkeket vásárolt (liszt, cukor, kávé, stb.), és magyar fiatalok segítségével – akik ezt elsősorban hazafiságból csinálták – átjuttatta Nagyváradra a családjának. Azok – a Ceausescu alatt mindenből hiányt szenvedő – Romániában ezt jó áron eladták, és így jutottak megélhetéshez. Nagy hátizsákokkal, csomagokkal megrakva léptük át a magyar-román határt. Szorongva, hogy sikerül-e megvesztegetni a román határőrt, mert különben nem jutunk célba. Szerencsére sikerült, és a vagy hat gyerekkel egy kis panel lakásban szorongó család rendkívül hálás volt, de csak nagyon csendesen beszélhettünk, nehogy feltünést keltsünk, és feljelentsék őket. Hozzánk képest óriási nyomor, félelem és sötétség (szó szerint alig volt világítás) volt akkor Romániában. A „legvidámabb barak” jelenséget valóban lehetett abban az időben mindenfele menve érezni. Pl. mikor ’87 meg ’88 nyarán a barátaimmal a bolgár tengerparton nyaraltunk, az itthoni zsebpénzünkből ott király módjára éltünk.

A Budapesti Műszaki Egyetemen egy-két évvel a rendszerváltás előtt már nyílt politikai vélemény nyilvánítás folyt. Egyszer a nagy előadóban – ahol az egész évfolyam megjelent – matematika előadáson helyettesítés volt. A helyettesítő előadónő fellépett a katedrára, és azzal kezdte, hogy „XY elvtárs (az előadó prof.) megbetegedett, és ...”, a többit már nem hallottuk, mert a diákság egyként felhördült erre az elvtársozásra, majd a fél évfolyam felállt és távozott. A tankörünkben is kialakultak a „világnézeti csoportok”. A „nép-nemzeti” irányzatot persze én képviseltem, a Hajózási Szakközépiskolából (nemzeti radikális gyűjtőhely volt annak idején) jött egyik csoporttársammal. Persze nem hagytam ki a „nagy rendszerváltó tüntetéseket” sem. Ott voltam az erdélyi falurombolás elleni tiltakozáson, Nagy Imre újratemetésén, meg a Köztársaság kikiáltásánál is. Az „első szabad választásokhoz” közeledve aztán folyton politikai vitákba bonyolódtam iskolában, buszon, utcán, mindenhol. Emlékszem, hogy egyszer egy hétvégi napon hazafelé menet, az éjszakai busz megállójában egy SZDSZ szavazóval elegyedtem vitába. Éppen a pártja fajtajellegzetességeinél tartottunk, amikor az érvekből kifogyva közölte, hogy „inkább a zsidók vezessék az országot, mint a hülye magyarok”. Erre én is kifogytam az érvekből, és készültem leütni az embert, de a mellettem álló haverom megelőzött. A fickó szabályszerűen kirepült az útra, és elterült. De a csattanó csak ezután következett. Összeszedte magát, felállt, visszajött, és azt mondta, belátja, hogy ez a kijelentése túlzás volt.

’90-ben az első fordulóban még a Kisgazdákra szavaztam - mivel úgy gondoltam, mégis csak az a történelmi párt -, de a másodikban már az állva maradt MDF-es jelöltre. Én annak idején huszonegy évesen hittem a rendszerváltásban, a „tovarisi konyec”-ben. Elhittem, hogy a több párt rendszer és a nyugati típusú demokrácia keretei között megoldhatóak hazánk problémái. Lelkesen támogattam az újonnan megalakult nemzeti kormányt, olyannyira, hogy a taxis blokád idején többször majdnem összeverekedtem a blokádozókkal, hogy miért nem takarodnak már haza. Ez a demonstráció eleinte valóban a taxisok és a teherfuvarozók által a benzin ár emelés elleni tiltakozásként indult, de a neoliberális országromboló csűrhe (SZDSZ) vérszemet kapott az esetleges hatalomrakerülés lehetőségétől, és rátelepedett a dologra. Ott voltam az ezt felismerő, és ellene fellépő jobboldali tüntetők tömegében. „Antall marad”, „Ákos tarts ki” – mármint Bod Péter Ákos, akkori gazdasági miniszter – és a szállóigévé vált „aki magyar, velünk tart” rigmusokat skandálva vonultuk a városban (emlékszem pl. Frenreisz Károly rock zenészre a tömegben). Az egyik Duna hídhoz érve, közöltük az ott – SZDSZ zászlókkal feldíszített autóiknak dőlve – teázgató „demonstrálókkal”, hogy ha nem kotródnak rövidesen el, bele lesznek hajigálva a Dunába. A blokádozók láthatóan megszeppentek a nagy számú ellentüntető láttán, gondolom a teljesen liberális befolyás alatt lévő médiának köszönhetően, addig abban a tévhitben voltak, hogy mindenki velük van. Ezen felvonulásunk után a fuvarozók rövidesen megszüntették az útzárakat. (Most kérdezheti valaki, hogy ha akkor annyira ellene voltam a blokádnak, akkor miért tartottam elfogadhatónak 2002-ben vagy tartottam volna 2006-ban? Az én felfogásom szerint az eszközök vizsgálatát mindig a célok függvényében kell elvégezni. A cél pedig minden esetben következetesen a neoliberális pusztítás hatalomtól való távoltartása - vagy eltávolítása -, és ennek helyességéről – a mai viszonyokat látva – azt hiszem, kár lenne vitát nyitni. Vitatkozni legfeljebb azon van értelme, hogy az MDF kormány akkori megmenekülésével, vajon sikerült-e a neoliberalizmustól is megmenekülni. A válasz az, hogy sajnos nem - de ez akkor, ott még nem látszott ilyen egyértelműen -, és pont ez okozott kiábrándultságot az elkövetkező időkben sokak számára.) Végül az akkori parlament amnesztia törvényt szavazott meg az egész országot napokra megbénító blokádozóknak.

’92-ben beléptem az óriási politikai és média ellenszélben kűzdő MDF-be. Ez az emlékezetes Csurka István féle „pamflet” megjelenése körül volt, még a MIÉP kiválását megelőző időszakban. Mint mondtam, akkoriban még hittem a pártokráciában, és azt gondoltam, akkor cselekszek helyesen, ha minden módon a „nemzeti” kormányt segítem. Persze nem teljesen az én elvárásaim szerint mentek a dolgok, de ’92-ben még hihetőnek tűntek számomra a „reálpolitikai lehetőség”, „ésszerű kompromisszum” meg ehhez hasonló vakításokat felvonultató magyarázatok. A párt rövidesen elkezdődő szétforgácsolódását (MIÉP, MDNP kiválása) csalódottan tapasztaltam. A kiválásokhoz vezető párton belüli vitákat – mint a pártban „újszülött” – nem igazán láttam még át. Azt gondoltam, hogy pont ilyen nehéz időkben kell kitartani a zászló alatt, ezért a kilépéseket árulásnak éreztem, és természetesen maradtam. Mivel fiatalos párt abban az időben a FIDESZ volt (ma a Jobbik az), az MDF-ben örültek a fiataloknak. Őszintén szólva - már csak emiatt is -, biztos tudtam volna karriert csinálni, ha kicsit törtetek, és hajtok a pozíciókra (volt, aki ezt tette), de hamarosan észrevettem, hogy a politikából való megélhetés, milyen könnyen csap át megélhetési politikusságba, és mivel tőlem az távol állt, megmaradtam egyszerű aktivistának. A ’94-es kampányban még tevékenyen részt vettem. Szórólapoztam, hangosbeszélővel népszerűsítettem a piacon Dr. Perjés Gábor MDF-es képviselőjelöltet (az ő Perjés Zoltán nevű fiacskája rugdosott aztán belém a Lánchíd Rádióban „tisztán és világosan” 2008. március 15-e után), és voltam a választáson szavazatszámláló is. Így utólag elárulom az akkori XI. kerületi MDF-eseknek, hogy én fújtam ki a székház falára „a nyugodt erő, megint nyerő” feliratot is, hogy egy kis önbizalmat öntsek beléjük az eléggé kilátástalan választási helyzetben. Az MDF mostanra szitokszó, de ne felejtsük el, hogy a párt személyi állománya mára szinte teljesen kicserélődött, viszont a ’90-es évek elején még számos tisztességes ember volt ott. Pl. Zétényi Zsolt, a Zétényi-Takács féle igazságtételi törvény egyik beterjesztője, amely törvény a kommunista bűnözők felelősségrevonását lett volna hivatott szolgálni, ha az alkotmánybíróság nem torpedózta volna meg (ha jól emlékszem Sólyom László volt a testület elnöke). Vagy Zacsek Gyula, aki már akkor a –manapság a Fiedeszes értelmiség által újra felfedezett és hangoztatott – magyar áruk piacait szervezte. Persze a rendszerváltó MDF meghatározó tagjait rendkívül súlyos felelősség terheli a rendszerváltás kezdetén elkövetett mulasztásokért, amivel még nem számoltak el. Ezzel együtt szerintem az MDF kormány elsősorban inkább gyenge volt, és csak másodsorban korrupt, ez persze nem mentség semmire. S pont ez a gyengeség, ami a rendszerváltás óta a jobboldali politikai pártokat jellemzi, szabadította ránk a neoliberális neokommunista rablókat, akik viszont elsősorban korruptak és bűnözők, és mindemellé végtelenül erőszakosak. Ezért is volt - így utólag visszagondolva – rendkívül cinikus megjegyzés Antall Józseftől a „tetszettek volna forradalmat csinálni”, hisz pont azért nem „tetszettünk”, mert a rendszerváltó politikusok letárgyalták a forradalmat a kerekasztalnál. Mert a „békés átmenet” mindennél fontosabb volt. (Mikor meg 2006-ban végre megcsináltuk volna, akkor meg ugyanezek lerendbontóztak, meg leprovokátoroztak.) Ennek ellenére azt gondolom, hogy Antall József nem volt gazember (aki csak a pénzre utazik), még halálos betegen is hajszolta magát - ezt konkrétan tudom -, azt hitte jó úton jár. Sok szempontból tévút volt, ez ma már egyértelmű, de nem igazságos egyenlőségjelet tenni közé és az ő nevében ma az MDF-et vezetők közé. Ha létezik Antalli örökség, az talán az a tanulság, hogy a „galíciai jött-mentekben” nem lehet bízni, nem szabad velük tárgyalni, megállapodni, kompromisszumot, paktumot kötni.

Fokozatosan felismerve az MDF árulásait, meg látva ’94 után a pufajkás visszarendeződést, csalódottan kikoptam a pártvilágból. Saját egzisztenciám megteremtésével foglalkoztam, családot alapítottam, és közéleti politikai aktivitás helyett, a magyar ősiség világában való elmélyülés felé fordultam. Már ’93-tól hozzáfogtam a – rendszerváltás után végre itthon is megjelenő – őstörténeti irodalom végigolvasásához, majd a kibontakozóban lévő hagyományőrzés világába is belefolytam. Felnőttként kezdtem el magyar népzenét hallgatni rendszeresen. Apám mindig mondta, hogy kicsike gyermekként sok népdalt tudtam, meg eleinte az általános iskolai ének órákon is fújtam őket, de később valahogy sajnos elvesztettem ezt a fonalat (ezt bánom). Most kezembe vettem a furulyát. De kezembe vettem újra a karikás ostort is, ezt a tipikus magyar eszközt és fegyvert. Azért mondom, hogy újra, mert húsz évesen már volt egy ostorom, amit teljesen szétcsapkodtam, annyit használtam. Érdekelni kezdtek a régi viseletek, használati tárgyak. Ebben az időben kezdtem el besegíteni a húgom kézműves kereskedésében. Milyen jó érzés, hogy az ember fel tud kötni magára egy tarsolyt, ha övtáskára van szüksége, és mindezt egy olyan övön tudja viselni, ami megint csak egyedi a világon. Vannak sajátos ruhaviseleteink, miért ne hordanánk ezeket? (Egyébiránt a ma a világon túlnyomórészt használt ruhadarabok, ujjas felső, nadrág, alsónemű, mind a mi ősi pusztai lovas népeinktől terjedtek el.) 2002-ben alapítottam Hun Szövetség nevű hagyományörző – s egy kicsit politizáló – szervezetemet, és ebben az időben kezdtem el lovasíjászatot tanulni Kassai Lajos kaposmérői iskolájában. Őt a mai napig mesteremnek ismerem el. (A mester több, mint egy edző, nem csak a sportot oktatja, filozófiát, életszemléletet is tanul tőle az ember.) Aztán 2004-ben apámmal súlyos autóbalesetet szenvedtünk. A kocsi repült, pörgött, forgott, mint a filmekben. Teljesen ronccsá tört. Ezután már biztos voltam benne, hogy Istennek terve van velem, mert komolyabb bajunk nem történt. Csak a vállamat ütöttem meg úgy, hogy fél évig nem tudtam megfeszíteni az íjat. Mikor rendbejöttem, megint elkezdtem a lovasíjászatot. Egy lovas baleset szakította félbe újra, eltört a kulcscsontom. Mire ebből is felépültem, ott volt 2006 ősze, azóta még egyelőre nem jutottam vissza ehhez a sporthoz. Ahhoz már öreg vagyok, hogy komoly eredményeket érjek el benne, de nagyon élveztem, s talán még folytatom.

Gyerekkoromtól a trianoni igazságtalanság volt hazafiúi lelkemnek a legfájóbb pont. Már a ’90 utáni években Nagy Magyarországos nemzeti színű karszalaggal mászkáltam néhány barátommal (akkoriban még nem lehetett kapni ilyen jó kivarrókat, mint ma, úgyhogy magunknak kellett rárajzolni a karszalagra). Erre persze sokan felfigyeltek, és megkérdezték, hogy miért csinálom, én meg revíziót követelő szórólapot nyomtam a kezükbe, így próbáltam terjeszteni az „igét”. Az ezredorduló körül, beleunva, hogy eme szívügyemnek tekintett témát ’90 óta már a második magát „nemzetinek” nevező kormány is hanyagolja, sőt történelmi lehetőségeket szalasztottak el az ügyben (Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia szétesése), elkezdtem újra mozgolódni. Mivel tapasztaltam, hogy ezek a liberális demokráciában kontraszelektálódott politikusok többnyire jellemtelen, elvtelen alakok, arra gondoltam, hogy ha sikerülne Magyarország területi revíziójának gondolatát társadalmi igénnyé tenni - mint ahogy pl. a Horthy korszakban az volt -, akkor népszerűségük érdekében ezek is elkezdenék felvállalni. (Ne felejtsük el, hogy még a MIÉP sem képviselte ezt az álláspontot.) Először kitaláltam, hogy csinálok egy revíziós pólót, és akit lehet ráveszek, hogy hordja. Ez a régi karszalagos demonstrálás egy továbbfejlesztése volt. Az Árkádiában éjszakai műszakok alatt tervezgettem az irodai számítógépen az ábrát. Aztán el is készültek az első pólók, és kezdtem őket terjeszteni. Ez persze csak kezdetnek volt elég, de ennek kapcsán ismerkedtem meg Novák Előddel. Vele találtuk ki, hogy figyelem felhívó tüntetéseket kellene rendezni forgalmas közterületeken, ebből lett a Magyar Revíziós Mozgalom. Fogalmaztam egy szórólapot, és a pólón lévő ábrával készítettünk matricát is (mi készítettünk először autókra való vízálló Nagy Magyarországos matricát). Az utcai demonstrációkon aztán tömegesen osztogattuk ezeket a járókelőknek, miközben kihangosítás segítségével felváltva hazafias zenét szolgáltattunk, illetve én folytattam élőszóban revíziós propagandát. A propagandához pénz kell, s mivel nekem adott volt a klubom, jött egy ötlet, hogy a propaganda anyagok gyártásának legalább részbeni fedezésére, tartsunk „jótékonysági” koncerteket azokkal a nemzeti rock zenekarokkal, akik hajlandók eljönni fellépő díj nélkül, hogy a belépők bevételeit e nemes célra tudjuk fordítani. Ezen revíziós klub estek kapcsán ismerkedtem meg többek között Szíva Balázzsal, a Romantikus Erőszak együttes frontemberével, akivel az idők folyamán jó barátságot is kötöttünk. (Emlékszem az első Árkádiás koncertjükön megjelent Zorán – a Fejbőrből – kissé illuminált állapotban, és felment a színpadra, hogy csak egy nótát énekelne. A „nagy öreget” persze nem akarták lezavarni és eljátszottak vele egy nótát. Ő meg úgy beindult, hogy ottragadt a színpadon, és végül a Romer koncert Fejbőrbe fulladt.) Balázzsal azóta is sok mindenben együttműködtünk, pl. a Mondák könyve cd-jük zenés lovas színházi bemutatóvá alakításában, amit már többször előadtunk.

Még egy anekdota a MRM időszakból: Kevesen tudják, hogy már 2001 nyarán – még „dicsőséges” Fidesz kormányunk idején – indult ellenem egy politikai ízű eljárás. Augusztus 4-én a siófoki Petőfi sétányon tartottunk revíziós tüntetést, felszerelkezve angol nyelvű szórólapokkal is, a számos külföldi miatt. Mivel a demonstráció végeztével egyenesen mentem tovább a Balaton túlpartjára nyaralni, ezért családdal, teljes felpakolt autóval érkeztem – kb. egy órával a kezdés előtt – a helyszínre. Már akkor ott állt néhány rendőr az autómtól húsz métrerre. Gondoltam odamegyek, s mint a rendezvény bejelentője bemutatkozom, legalább tisztázzuk a technikai részleteket. A rendőrökhöz közeledve láttam, hogy a parancsnokuk egy alacsony vékony százados. Odaérek, nyújtom felé a kezem, de már ezt sem fogadta. Iszonyú ellenséges volt. Mivel volt még bőven időm, nem voltam még a rendezvényhez átöltözve, hanem úgy, ahogy a kocsiban ültem, úgy mentem oda. Az ilyen kirándulós, nyaralós alkalmakkor mindig a túrázós övemet csatolom föl magamra, rajta a megfelelő kellékekkel, köztük egy késsel tokban. A százados rábökött, hogy mutassam meg azt a kést. Én – akkor még naív – jóhiszeműen elővettem megmutatni. Több se kellett, rám rontottak vagy hárman, kicsavarták a kezemből, elkobozták, és eljárást indítottak ellenem (már nem emlékszem a pontos jogcímre). Az egész egy beugratás volt, ha nem veszem elő a kést, nem tehettek volna semmit. Végül a bíróság persze felmentett, de a húgomtól ajándékba kapott késem a rendőrök kezén maradt. Ezt intő példaként gondoltam elmesélni, hogy hiába nevezik valakik magukat nemzeti kormánynak, ha a rendszer alsóbb szintjein hemzsegnek a hazafiságot gyűlölő ellenséges alakok, mert az emberek ezekkel az alakokkal fognak találkozni, és ez alapján ítélik meg a rendszert. Ez a százados ilyen volt, sütött róla a gyűlölet, látszott, hogy halálosan bosszantja, hogy mi itt a revízióért tüntetünk. (Akkor persze nem iparkodott cselekedni, amikor ugyanezen a helyszínen cigány maffiózók rendeztek megfélemlítő felvonulást.)

Rengeteget írhatnék 2001-től kezdődő közéleti tevékenységemről, de az elég közismert, sok mindent leírtam már róla, és elég jól dukumentált az Interneten is. Persze tudnék még olyan kis részletekről, „titkokról” írni, amik nyilván sokakat érdekelnének, de majd ha valóban eljön egy korszakváltás, amikor az országrontó gazembereket börtönbe csukják, a hazafiakat megbecsülik, amnesztiát hirdetnek a politikai ügyekben, és megszüntetik ellenem az eljárásokat, akkor majd megírom. Ezért most csak vázlatosan mennék végig az eseményeken, kidomborítva, hogy akasztotta a hatalom hazafias kiállásomért egyre-másra a nyakamba a koncepciós eljárásokat. 2002-ben a csalás gyanús választással való neoliberálkommunista hatalomátvételt megakadályozandó, elsők közt mentem ki a Kossuth térre tüntetni a szavazatok újraszámlálásáért Kocsis Imrével, akit még a revíziós tüntetéseken ismertem meg. Mindent megpróbáltunk, demonstrációk, beadványok, éhségsztrájk. Mindhiába, a politikai „elit” részéről senki egy lépést nem tett az ügy érdekében. Ez vezetett végül az elkeseredett Erzsébet hídi blokádhoz. Lett is belőle bírósági eljárás. Aztán meg akartuk akadályozni, hogy az újjáépülő Szabadság téren újjáépüljön a megszálló szovjetek emlékműve is. Minden „demokratikus” eszközt bevetettünk, megintcsak hiába, úgy tűnt ez az emlékmű egy politikust sem zavar (a mai napig). Erre tiltakozásképpen oda akartuk magunkat láncolni az emlékműhöz, de a rendőrök megfülelték és megakadályozták. Egy hétvégét a fogdán töltöttünk, majd bírósági eljárás indult ellenünk.

A Szabad Magyarországért Mozgalomban kampányoltam az Európai Uniós csatlakozás ellen. Na, ennek kapcsán két bírósági eljárás is indult. Egyszer elkobozták a plakátjainkat, és megvádoltak „tiltott önkényuralmi jelkép használatával”, másodszor meg az volt a baj, hogy a kampányzáró nagygyűlésre EU-NEM feliratú zászlókkal lóháton vonultunk a városban. Aztán tiltakoztunk a drogok liberalizálásáért kardoskodó „kendermagosok” ellen. Innen meg Könnyű Karcsit – őt is a revíziós tüntetésekről ismerem – vitték el a rendőrök. (Itt kapta az azóta boxolóként ismert Könnyű Robi nevű fia a „Vadmagyar” nevet, amikor gyerekként ököllel csépelte az apját elhurcoló rendőröket.) Volt olyan is, hogy odavonultunk a Kempinski szálló elé tüntetni, amikor a hazaáruló Medgyessy a románokkal ott ünnepelte Erdély elszakítását. Ebből egész Strasbourgig menő ügy lett. Rá egy évre ennek emlékére a Gesztenyés kertből akartunk Medgyessy házához vonulni tüntetni. Ebből óriási ügy lett, de mivel akkor engem nem állítottak elő, ezért ebből kimaradtam.

Aztán kampányoltunk a határontúli magyarok magyar állampolgárságáért. Ebből kivételesen nem lett bírósági eljárás (bár Gyurcsánynak dukálna egy a mocskos ellenkampányáért). 2005-ből nem jut eszembe semmi, bár szinte hihetetlen, hogy akkor nem indult volna ellenem valami eljárás. 2006. szeptember 17-én már az őszödi beszéd kiszivárgása után néhány órával kint voltam a Kossuth téren, mint ahogy másnap a Szabadság téren is. Ebből újra bírósági ügy lett a szovjet emlékmű lerombolásáért. Túl azon, hogy ezért inkább dícséret járna, a vicces az, hogy a vagy száz ember által elkövetett cselekményt négyünk nyakába varrták. Már szeptember 19 estéjén NBH-sok meg rendőrök kerestek otthon. Szerencsére már a Kossuth téren voltam. Ezután fél év bujkálás következett, ami alatt számos írásom jelent meg az Interneten. Na, ezek kapcsán is indult eljárás az „alkotmányos rend erőszakos megdöntésének” vádjával, ezért 2007 márciusától 2008 januárjáig lakhelyelhagyási tilalom alatt voltam Diósdon. 2007 tavaszán Toroczkai Lacival előálltunk a Hunnia ötlettel, úgy tűnik most ezért vagyok börtönben. 2007 novemberében azért kaptam büntetést, mert október 22-én „kényszerintézkedés” alatt lévőként ki mertem menni a Szabadság térre. Ezen kívül teljesen alaptalanul elhurcolt és eljárást indított ellenem a rendőrség még 2008. április 11-én (Clark Ádám tér), október 23-án (Markó utca), 2009. március 15-én (Március 15. tér), utóbbit „hivatalos személy elleni erőszak” címen, miután ők „hivatalosan és személyesen erőszakkal” – számos sérülést okozva számomra – előállítottak. Ja, és még a 2008. júniusi Trianon elleni felvonulás kapcsán is lett egy szabálysértés, mert nem volt lámpa a lovamon (nem vicc!). Talán itt volna az ideje, hogy ennyi hazafias kiállás, és ennyi meghurcoltatás után, az engem provokátorozó jellemtelen férgek elhallgassanak. (Az ilyeneknek kívánom, hogy a 83 éves nagymamájuk harmadik emeleti lakása hálószobájának ablakán zörgessen hajnali fél kettőkor a rendőrség, majdnem szívrohamot okozva ezzel neki. Mert az én nagymamámmal – mondván, hogy engem keresnek – megcsinálták a rohadékok, felmászva a készülő panel szigetelés miatti állványon.)

Negyvenedik születésnapomat két héttel követő letartóztatásom napján volt pofája az ügyésznek megjegyezni, hogy a legszebb férfikorban vagyok. De ezzel együtt ez igaz. Az ember ebben a korban egyszerre rendelkezik még testi erővel és szellemi frissességgel, és már kellő élettapasztalattal is. Ez legfeljebb még tíz évig mondható el, onnantól kezdődik a leépülés. Ezért sem győzöm hangsúlyozni, hogy ha ez a magyar nemzedék, amelyhez én is tartozom, s amely nemzedék még elég számos, hogy legyen ereje nemzetünk sorsán fordítani, apáink bűnös mulasztását megismételve, ezt nem teszi meg, hanem az eddig kudarcot valló módszerekkel tovább kísérletezve, lassan kiöregszik, akkor a következő generáció helyzete már kilátástalan lehet, és egy több ezer éves nép elenyészhet a történelemben. Az utánunk jövők már az idegenek növekvő számához képest egyszerűen kevesen vannak. És ezek nem nagy szavak, hanem ezt véresen komolyan kell venni! Egyszer elvesztettük már így az országunk kétharmadát. Jelenleg a Váci Fegyházban ülök. Hogy koncepciós az ügy? Mit számít, 2001 óta mind az! Nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy hazafiságomért vagyok itt, mint ahogy a 2001 óta ellenem indított összes eljárás ezért volt, és van. De nincs bennem csüggedtség. Nekem legalább nincs miért az utódaim előtt szégyenkeznem. Bármi is jön még, emelt fővel állok elébe, mint ahogy eddig is tettem.

Vác, 2010. február 13.

Budaházy György

(Szent Korona Rádió)